Egy nagy nap nagy kérdése.
Kánya Dóra
Vlagyimir Putyin jött, látott, és elmegy... Még itt van, mikor ezeket a sorokat gépelem. Közben voltak útlezárások Budapesten, meg konvoj, koszorúzás, testfestett félmeztelen Femen-tüntető, sajtótájékoztató, nagy mosolyok, vakuk, még néhány fekete autó meg villogó szirénák, lengő orosz zászló a magyar parlamenten. Izgi ez a Putyin-nap, még a paksi blokk és a gázszerződés kérdőjelei mögött is. Közben minden fontos újságból megtudtam ma, hogy az orosz vezető szereti a fürjtojást és nem ehet a szuperfinom magyar pogácsából, mert csak a saját szakácsa által készített ételt eheti. De kár! Láthattam ellenben legalább több fotón is, hogy nevettette Orbán Putyint. Jessz!
Tamasits Dorottya
Végigböngészem az országos híreket. Az általam használt mind a 16 oldalt. Egyet se találok, amin ne Putyin látogatása állna a középpontban. Értem én a tömeghisztériát, hiszen egy rendkívül megosztó személyiség látogatja meg hazánkat. Valaki szereti és osztja elveit, valaki egyenesen ellenségként könyveli el, akár még tüntetni is hajlandó az orosz elnök látogatása ellen. Ha azonban Putyin és Orbán bizonyos együttműködéseket tervez, azt megtehetik a távolból is, nem kell feltétlenül ide látogatnia az orosz elnöknek, így Putyin látogatása véleményem szerint túlértékelt, s nagyobb a füstje, mint a lángja.
Józing Antal
George Bush eltakarja az országot. Ezt még valamelyik író mondta annak idején, amikor az amerikai elnök módszeresen katonai kalandokba bocsátkozott, amelyekből azóta nem tudtak kikeveredni, és amelyek miatt még a korábbinál is jobban lehetett utálni az USA-t az erre fogékonyaknak. Nos, most pedig Putyintól nem látni Oroszországot. Az orosz elnök olyannyira rányomja karakterét az országra, hogy olyan képzetünk van, minden bizonnyal 140 millió Putyin él arrafelé, akik a mindannyian a haladó világ és a demokrácia esküdt ellenségei, vagy éppen hősiesen és vállvetve küzdenek az álságos, istentagadó, embertelen nyugati kapitalizmus ellen. Pedig Putyin titka talán csak annyi, hogy megadja az orosz többségnek, amire vágyik: egy atyuska képét, aki törődik a néppel, aki dönt helyettük, aki felelősen gondoskodik róluk. Láthatóan Orbán Viktortól sem idegen ez a szerep, talán ennyi az egész mostani oroszbarátság kulcsa. Talán több. Talán benne van a sajátos orosz érdekérvényesítő képesség, amellyel az - azóta feledékennyé lett - szocialistákat is meg tudták győzni az orosz gáz és olaj baráti elsődlegességéről. Az oroszbarátság egy bizonyos szintig egyéni ízlés kérdése, akkor kezd veszélyessé válni, ha elhisszük, hogy az ottani gazdasági berendezkedés - ami alapja a putyini politikának - visz valahova. Az orosz gazdaság lényege, hogy eladjuk jó pénzért az ásványkincseinket, a bevételnek nagy részét Svájcban és Dubaiban elsíeljük, a maradékból csorgatunk kicsit a népnek. Aztán majd lesz valami. Veszélyes, igazi keleti mutatvány. De ha elnézek Putyin válla mellett, azt látom, hogy még mindig Tolsztoj Feltámadás című regénye az egyik kedvencem.
Kleinhappel Miklós
Éppen ma mondtam a szerkesztőségben, hogy még elcsíptem a szocializmus végét, így tanultam oroszul az általános iskolában. A nyelvtudásnak egészen jó hasznát vettem például akkor, amikor 1988-ban nagy nehezen eljutottunk a fejenként ötvendolláros valutakeretből a jugoszláv tengerpartra, mert nem voltunk gazdagok, de mindenki dolgozott, volt egy Trabantunk és még erre is futotta. Mondhatni, én fordítottam a családnak, és baromi büszke voltam, hogy megértetem magam a boltban vagy a tengerparton napozó nénivel. Aztán az is beugrik, hogy azokban az években az egyetem D-épülete mellett található dollárboltban valutáért vettünk csokit meg dobozos üdítőt. Mindennek olyan csábító csomagolása volt, mintha egy Toblerone-rúd vagy éppen a fémdobozba zárt Coca-Cola maga lenne a földi paradicsom. A következő ilyen éles emlék, hogy az általános iskolában néztük a tévét, amikor Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot. Nem mondom, hogy az ilyesmi nagyon meghat egy tíz év körüli gyereket, de azt azért éreztem, hogy valami történt. Azóta elég sok mindent átéltünk, azon a szinten, amelyen az „egyszerű ember” él, főképpen beteljesületlen álmok sorakoznak egymás mellett, mint egy olyan erdőben a csupasz, elszenesedett fák, amelyben tűzvész pusztított. Nem mindegy persze, kinek a hibájából történt mindez, de ebbe most ne menjünk bele. Kell nekünk az a fene nagy nyugati demokrácia? Ugye, hogy nem.
Várnai Zsolt
Örülök, hogy eljött. Putyin előnyös feltételekkel ad majd nekünk gázt meg atomot. Stabilak leszünk tőle energetikailag. A nyugat pedig, Amerikával az élen, amúgy is bajban van, emellett gyanús és bomlasztó. Bár az emberek százezrével vándorolnak kifelé innen, pont a halódó nyugatra, de hát mit tudják ők, buták, merre van az irány, már a kommunisták idején is szökdösött kifelé a sok hülye. Ahelyett, hogy Oroszországba mennének, hiszen ott van az igazi jó világ. Még megnézem a képeket, ahogy az orosz zászló leng a magyar parlamenten, majd nyelek egy nagyot, főzök egy teát, talán még pálinkát is teszek bele ma.