Mert ma van a napja.
Mert ma van a napja.
Mert ma van a napja.
Kánya Dóra
Nincs sok pozitív emlékem a Mikulásról, gyerekkoromban féltem a nagyszakállútól. Nem tudom pontosan miért. Szerettem persze a mikuláscsokit, a mandarint, a mogyorót és más finomságot kapni, de a karácsonyt mindig jobban vártam. Bár muszáj volt minden Mikulás-ünnepségen részt venni, énekelni, verset szavalni, de én nem örültem annyira ezeknek a kötelező programoknak. Idővel aztán változott a hozzáállásom. Pár napja éppen a finn Mikulást fotóztam Szombathelyen, felnőtt fejjel egészen más az élmény. A legjobb mégiscsak az volt, hogy a gyerekek mennyire örültek neki.
Tamasits Dorottya
A gyerekkori emlékeim - mikor még hittem a Mikulás létezésében - már az idők homályába vesztek. Óvodás lehettem, amikor feltűnt, hogy több különböző kinézetű és formájú Télapó mászkál a városban, akik ráadásul mindenhol ott voltak. A felismerés (anyukám beszámolója alapján) nem rázott meg túlzottan. Néhány, a Mikulásnak címzett levelem azonban a mai napig megvan a fiókban, melyeket mai fejjel mókás visszaolvasni. Felnőttként aranyos szokásnak tartom a „télapózást”, feltéve, ha nem az irreálisan drága ajándékokról, vagy a gyerekek riogatásáról szól („ha nem leszel jó, elvisz a Mikulás/elvisz a krampusz/elviszi a cumidat/a kedvenc játékodat stb.). Jó látni, amikor a gyerekek még őszintén hisznek benne, levelet írnak neki és izgatottan nézegetik a csizmácskájukat, hogy hagyott-e benne valamit. Ezért igyekezni fogok, hogy a saját gyerekem is majd minél tovább hihessen a Mikulásban, ezáltal pedig a csodákban.
Józing Antal
Nagyon vegyes emlékeim vannak Mikulás egykori eljöveteleiről. Az otthoni Mikulás kellemesen meghitt volt. Nem is kell behunynom a szemem, hogy megjelenjen az előszobai kisszekrény, amire öcsémmel kikészítettük a csizmákat. A bennük megjelenő ajándékokra, narancsra, csokoládéra, dióra legalább annyira élénken emlékszem, mint a kisszekrény feletti ablakra, amelyen kinézve egy utcai lámpára lehetett látni. Azt hiszem, nemcsak az eltelt idő mondatja velem, hogy egészen meseszerű volt, amikor ott a domboldalon – gyakorlatilag az erdő közepén – elkezdett esni a hó. Az óvodában és az iskolában viszont idegenkedtem az mikulásosdiról. Nem féltem, csak mesterkéltnek és taszítónak éreztem az egész hajcihőt, virgácsokkal, krampuszokkal, kínos télapókkal és egymás neveinek sapkából való kihúzásával. A legrosszabbak azt hiszem a vállalati Mikulások voltak, ahol valami produkcióval kellett előrukkolnunk vadidegen emberek előtt. Az viszont jól jött ki, amikor első munkahelyemen kollégiumi nevelőként dolgoztam, és egy 20 év körüli technikus srác önként és lelkesen vállalta, hogy eljátssza a szerepet a kislányomnak. Minden idők legjobb Mikulásának bizonyult.
Kleinhappel Miklós
A legjobb emlékem minden évből az, amikor a mikuláscsokik fejét leharapom. (A csokinyulakkal és egyéb csoki-állatfajtákkal is ilyen kegyetlenül bánok el.) A nem családi élmények közül semmi különös nem jut eszembe. Rémlenek valamiféle óvodai, iskolai ünnepségek képei, de csak annyira, mint amennyire az ember tudja, hogy álmodott valamit, de hogy mit, azt már nem képes felidézni. Talán mert elég korán világossá vált számomra, hogy a Mikulás kamu, ezért nem igazán érdekelt, mit alakít. Arra sem emlékszem, hogyan és mikor jött ez a felismerés, de már kisgyerekként is éreztem, hogy valami nem stimmel az öreggel. (Azóta sem szeretem az illúziókat, ami hol áldás, hol átok – az adott helyzettől függ, mikor melyik.) Persze azért elfogadtam, amit kaptam tőle, mert elég jó cuccok kerültek elő a puttonyából, még ha el is kellett viselnem cserébe, hogy dörmögött valamit arról, hogy már megint nem voltam mintagyerek. A családi élmények pedig egyértelműen az édességekhez kötődnek, meg a narancshoz és a banánhoz, mert még éppen elcsíptem a szocializmus végét, amikor csak a karácsonyi ünnepek táján lehetett déligyümölcsöt venni.