Inkább egy továbbgondolt koncert, semmint a szó klasszikus értelmében vett színház a Quimby Teátrum második szériája.
Inkább egy továbbgondolt koncert, semmint a szó klasszikus értelmében vett színház a Quimby Teátrum második szériája, melynek országos bemutatója Szombathelyen, a Savaria Moziban volt. Mindenesetre kerek, egész, karakteres és hiteles produkcióról van szó.
Néhány héttel ezelőtt azt írtam, hogy jó lenne, ha történne már valami a magyar zenében, berúghatná már valami fiatal tehetség páros lábbal azt az ajtót.
A helyzet az, hogy vagy nincs ilyen rugdalózó, vagy van, de a pénzes bácsik csak a műmájer bohócokat szeretik futtatni, mindenesetre péntek este mi megint Quimby-koncerten vagyunk, már rég nem számoljuk, hányadikon.
A történet most annyiban más, hogy a meghívó nem hagyományos koncertre, hanem a zenekar Teátrum című produkciójának második szériájára szól. Azon belül is az országos bemutató zajlik a szombathelyi Agora Savaria Filmszínházban.
Az érdeklődés minden várakozást felülmúló. Hiába tette a tiszteletét a zenekar néhány hónappal korábban a néhány száz méterre levő sportházban is, most még a pótszékek pótszékei sem elegendőek
A szervezőktől tudjuk, hogy körülbelül 450 jegyet adtak el, de már elővételben, nagyjából az esemény előtt egy héttel, elfogyott mind. És még egyszer ennyi elment volna.
A pótszékes megoldások miatt nem igazán zökkenőmenetes a helyek elfoglalása, de aztán lassan elsimulnak a szálak, és az előadás néhány perces késéssel el is indul.
Az első jelenet alapján még azt hisszük, színházabb színház lesz. A kék fényben úszó színpad előterében, elektronikus prüttyögésekkel a háttérben a Quimby trombitása, Kárpáti József (Dódi) érkezik. „Életünk eseményei nem kitalált történetek” - mondja, majd gyerekkori emlékkép-monológdarabkák következnek egy-két percben, színpadszerűen.
Ezután kapcsolódik be a zenekar a műsorba. A „Zéró dal” az első, majd átlagos tempójú Quimby-számok követik egymást, és szép lassan kiderül: a Quimby Teátruma sokkal inkább koncert, mintsem a hagyományos értelemben vett színház.
A színpadon a koncerteken megszokott hatalmas mennyiségű hangtechnika dolgozik, a hangszerek a megszokott módon szólalnak meg, csakúgy, mint a dalok többsége is.
Mégis más az összkép, és ami miatt más, azon az elemek valóban a színház világából érkeztek. A zenészek ülnek, és velük szemben ülnek a nézők is, akik az emelkedő széksorok miatt ráláthatnak a színpad minden apró történésére. Ebből a szempontból az ívelt nézőterű, vörös kárpitos Savaria mozi, háttérben a leeresztett, súlyos, ugyancsak vörös függönnyel kétségkívül ideális helyszín.
Díszletek és kellékek gyakorlatilag nincsenek, vannak viszont nagyon alaposan megtervezett fények, melyek elsődlegesek a hangulatteremtésben, és a szokásosnál sokkal hangsúlyosabban egészítik ki az egész produkciót. Nem technikailag, hanem tartalmilag kell e téren komoly dologra gondolni; azt hiszem, még soha nem láttam olyan előadást, ahol ennyire számított volna, hogy mennyire kék a kék, mennyire magenta a magenta, és hogy hogyan keringenek a narancsságra karikák a nézők feje felett a plafonon.
A dalok között prózai átkötő részek vannak, elvileg ettől teátrum a Teátrum, csakhogy ezek a prózai részek 90 százaléka elmenne egy hagyományos koncert közben is. A különbséget így nem annyira ezek tartalma, hanem az intim, drámaibb, a részleteket jobban kidomborító közeg adja. Úgyis lehetne fogalmazni, a zene nem söpör mindent el (szakirodalom: a Blur Song 2 videója), így marad tér és levegő az egyebeknek.
A két „felvonásra” osztott előadás első része a könnyedebb. Livius például percekig mesél a dunaújvárosi panelről, és apjáról, aki mindent a fürdőszobában intézett. A kádban szedte szét a Zsiguli porlasztóját („nem gurulnak szét az alkatrészek” – jött az apai magyarázat), de egyszer egy megnyúzott nyúl is fogadta ott a kis Liviust („anyáddal ütöttük el”).
Aztán van még jazzdob-bemutató, ahol megtudjuk, hogy ennek alapja a „sísapka” ritmus, Kiss Tibi pedig folyamatosan kommentálja, mit kell változtatni majd a műsoron, így, a humor eszközeivel tartja az eszünkben: premieren járunk.
A mintegy másfél órás első rész után egy negyedórára kiküldenek mindenkit a nézőtérről: „kaki, pisi, kóla” – adja az instrukciókat Kiss Tibi.
A második rész a „Kamikaze bárány”-nyal indul, majd folyamatosan komorodik, mélyül az előadás. Az egyik személyes kedvenc, a „Legyen vörös” mellett jönnek az igazán súlyos dolgok, halál illatú parfümök és egyéb quimbisen ördögi dolgok.
A külön bejáratú démonok intimebb megidézése amúgy valóban teátrális formában történik. A zenekar öt állandó tagja egészen közel leül a közönséggel szemben, és afféle unplugged eljátszik néhány olyan dalt, mint az önmarcangoló „Don Quijote ébredése”.
Kétségkívül katarzisközeli percek ezek, no meg rávilágítanak, hogy mennyire kitalált, kerekre csiszolt, hiteles és eredeti ez az egész. Mint ahogy a Quimby egésze, már közel két évtizede.
Aztán már csak annyi marad, hogy rácsodálkozzam, hogy a „Magamat adom” mennyire jó és szép dal, és már vége is az egésznek. Fel sem tűnt, hogy elrepült a közel három óra.
A közönség erőteljesen próbálkozik visszatapsolással, a zenekar néhány perc múlva vissza is tér, de csak egy meghajlás erejéig.
Végül is ez nem operett.
Értékelés:
8/10
Korábban: