Szenkovits Péter újságíró blogjából: a teremtuccse.blogspot.hu-ról.
Lokálisan/globálisan; szintézisben. Legalábbis törekedni rá. S a másik szívével-fejével érezni/gondolkodni; idealizmus? Az. Mégis kitűzendő cél? Hm. Csak végre-valahára le tudnánk győzni önmagunkat; alapprobléma.
Szól a kakukk. Számolom. Hét… Év, évtized? Mikortól számítandó? Elhallgat, de rázendít egy másik. Újraszámolás, újra tervezés. Az itt-létidő(nke)t „lövi be”, avagy a majdanit/ottanit? Szóval évezred léptékű, évmilliós…? Vagy az idő, mint olyan, szubjektív tév- és távképződmény, ember kreálta lét fogódzó, kapaszkodó, feldolgozandó egység(rendszer)?
Hét nap. S hétszer megmártózni a Jordán folyóban. Hétfejű sárkány. Hetedíziglen. Hétmérföldes. A hétszázát!
Hétmilliárd bolygótárs. Jelenleg. Hétmérföldes csizmában – merre, hogyan tovább? Hétalvók; ébresztő!
A pusztítás örök. Ez pedig vigasz, merthogy akkor az élet is az. Végtelen. Folyamatos műszakban. Azaz végérvényesen még nem sikerült megsemmisíteni/leáll(íta)ni. Vagy ez az egész mindenség csupán látszat; látszólagos? Érzéki csalódás? Az is, hogy bennem vagyok magamban? Lélegzünk egymásban/egymással?
Nini! A testem lapogatható/tapogatható. Az ujjaim – úgy-ahogy – el-eltalálják (jól-rosszul) a számítógép/laptop/telefon billentyűzetét. Én írok? Vezettetett (netán: vezeklő) vagyok?
Hol kezdődik az én? Test, szellem, (l)élek; oké!
A fogam – speciel – mennyiben tartozik hozzám? A tejfog? A rendes? Az elvesztés módja? Átadja a helyét a soron következő „véglegesnek”? Ha kitörik, ha kiütik, ha (be)robban?
Szabvány-énem leképeztetett e földjárdán (hegyek-völgyek között…). Ráülök, teszem azt, a biológiai (űr)ülőkére, pottyantós szertartást veszek fel: láb roggyant, üreg megcélozva. Stimmel. (Szerencsés esetben.) A salak távozik.
Tényleg?
Menetrend(szertelenség). És trendiség. Aki kilóg a sorból (bárhogyan is) – megnézheti magát. Annak vége. Holott az a kezdet: másképp, másféle optikával/mércével.
Kíváncsi vagyok, nem rabszolga. Ráadásul türelmes meg udvarias. Elvileg. (Márainak – géniuszként - könnyű/könnyebb volt?)
Csatazaj, mikro háborúknak álcázott világterror/izmus (hányadik is?). Egy valami nem – nem igen – harsog/dübörög (immár): a testet-lelket építő csend. Szétrobbanunk a közlési kényszertől. A semmit mondás - a nihilizációs ártalom - maga a kénköves pokol.
Hiába, a sátán soha nem alszik. Mások a kódjai. Ember alattiak. Frappáns definíció szükségeltetne, persze, a homo sapiensre – leány/legény legyen a talpán, aki ezt fölmutatja.
Jézus – Mária -; íme, az…! Gazember(?).
Jeruzsálem. Minden világok találkozási (ütköző)pontja. Az origónk. Az emberiség fővárosa. Békebarlang: óvó-, búvóhely. A zsidók ősi/örök fellegvára. A Megváltó metropolisza. Mohamed legbensőségesebb otthona. Talmud. Korán. Biblia. Vállalás és tagadás. Befogadás és kiűzetés. Hitvallás és árulás. Élet/halál. Létadó, -vevő.
Meg várakozás. Megváltásra. De ne(m) ölbe tett kézzel, tátott szájjal, alacsonyan szálló sült galambra bambulón; nekem, a „kiváltságosnak” minden (mi luxus) jár alapon… Sohasem/semmikor sem könyökölve/tiporva, az égi/földi mannától, létlehetőségtől másokat/bárkit – a jajveszékelő/fuldokló menekült milliókat/milliárdokat nem magukra, sanyarú sorsukra hagyva, haldoklásra, pusztulásra ítél(tet)ve; mint bolhát magáról lerázó kutyaként -, senkit sem kifosztva/megalázva/kirekesztve. (Szavak…?!)
Szintézisben. Önmagunkkal, egymással. Lokálisan/globálisan.