„Ez nem Agora-rendezvény, nem jók ide az Agora-sajtókártyák” – mondja vasárnap este a Savaria Mozi bejáratánál a beléptető-felelős, így aztán legomboljuk az 1500 forintnyi beugrót, ami igazából nem sok, ha valaki szórakozni jön ide. Ha dolgozni is, akkor azért határeset. Megint csak elkönyveljük, hogy egyszerűbb játékszabályok vonatkoznak a sajtóra, ha egy bécsi múzeumból, a Szigetről, a Volt vagy Balatone fesztiválokról tudósít, mint egyes helyi rendezvények esetében. Értjük persze az okokat, de ettől a kontraszt még kontraszt.

 

A mozi előterében úgy jó fél ház lehet, ami később körülbelül háromnegyed házig lesz feltornázva. Figyelemreméltó, ha azt vesszük alapul, ezekben a napokban annyi koncert van Szombathelyen, mint alapjáraton két hónap alatt. Marha kevés, ha azt vesszük alapul, hogy a magyar alternatív zenei élet két izgalmas jelenségéről van szó, melyek közül ráadásul egyiknek éppen búcsúkoncert-szerűsége van.

 

 

Igaz, az utóbbiról csak elég esetlegesen, a plakátokról lehetett értesülni. A Vad Fruttik régóta „hivatalos” fellépő volt a programajánlókban, a Kaukázus egyszer csak odakeveredett melléjük valahogy. Mi is, itt a Kimozdulónál csak utólag, a zenekar honlapjának tájékoztatása után biggyesztettük oda a programajánlóban.

 

A közönség 90 százaléka megint csak húsz alatti fiatalokból áll, az idősebbek máshol vannak. Hogy hol vannak és milyen zenét hallgatnak, arra lennének gonoszabbnál gonoszabb tippjeim, de nem osztom meg őket, elvégre nemrég volt karácsony.

 

 

Olvasóinknak nyilván nem tűnt fel, de az utóbbi pár alkalommal egyetlen sort sem írtam a szombathelyi koncertek előzenekarairól. Elméletem az volt, hogy ha már nem lehet jót írni róluk, akkor ne vegyük el a kedvüket a zenéléstől. Vegye el más. (De mivel nem vette, nem biztos, hogy tartható lesz az elmélet hosszútávon.)

 

 

Mindenesetre a Nils jó kis zenekar, friss, intelligens és harapós gitárzenével, olyan, amely a magyar alternatív múltból gyökerezik, ugyanakkor azt sugallja, hogy van jövője a műfajnak. Ha nagyon pesszimista akarok lenni - és hát ezen az este nagyon az vagyok, akkor vasárnap este a mozi előterében egyedül ők sugallták ezt.

 

Kár, hogy mire végigállom a télikabátommal a ruhatári sort, már le is vonulnak a színpadról.

 

 

Azt hiszem, nem akad magyar zenekar, akivel többet foglalkoztunk volna itt a Kimozduló.hu oldalain, mint a Kaukázussal. Jó okunk volt rá. Nagy naivan azt hittük, hogy van egy több mint tehetséges zenekar, aki – az ország elhülyülése ellenére - majd jól befut, jó kis generációs dalokat ír, melyeket lehet üvölteni a nagy fesztiválszínpadoknál, megkímélve a fiatalokat, hogy potrohos negyvenesek szürke ronggyá kopott dalait üvöltse.

 

Most pedig Kardos Horváth János és csapata itt áll a mozi aulájának kicsi színpadán, egy vékonyka félteltház előtt, és bejelenti, ami már régóta fent van a zenekar honlapján: egyelőre ennyi volt a Kaukázus. Még pár nap múlva adnak egy koncertet Budapesten, aztán bizonytalan időre leállnak. Egy félmondat erejéig még viccelődik vele, hogy nem lettek sportcsarnokos zenekar, de nem nagyon ragozza túl. Nem sír, ahogy a közönségnek sem párás a szeme, nincs az egésznek búcsúhangulata, a fiatalok lelkesen végigugrálják a számokat aztán kész. Legközelebb majd más zenére ugrálnak. Ennyi.

 

Nem történt semmi, csak megint győzött a magyar valóság.

 

 

Tegyük fel, hogy Kaukázus-koncertre az átlag zenefogyasztónál tudatosabb, tájékozottabbak jönnek, akiknek még van valami szellemi szükségletük. Nos, játsszunk el a gondolattal, hogy kiosztunk ezen fiatalok között papírt és ceruzát, és arra kérjük őket, hogy néhány mondatban foglalják össze, hogy számukra miről szól, pontosabban miről szólt a Kaukázus.

 

Van abban valami fájdalmasan szimbolikus, ahogy az utolsó számnál Kardos Horváth felhívja táncolni a lányokat a színpadra, akik lelkesen éneklik vele, hogy „szaródik el magától, baszódik az életem, egyedül vagyok, a fülembe dugom a head-setem”. (Szakirodalom: videó)

 

 

 

A Kaukázus egyébként egy nagyon korrekt, felpörgetett, elektronikus (a billentyűsnek respekt), ugrálós koncertet ad, a hangsúly a későbbi számokon van, melyek számomra mesterkéltebbek, mint a korábbiak, de ennek nagy jelentőse már nincs. Egy fejezetnek vége, függöny le.

 

 

Elég sok idő, egy szűk óra kell, amíg a függöny felmegy, azaz kezd a Vad Fruttik. Hogy miért kell ilyen sok idő az átálláshoz, az rejtély, a büfében arra a megállapodásra jutunk, hogy az akusztika vagy erősítés vagy akármi annyira csapnivaló, hogy ha egy perc után elkezdenék, nem valószínű, hogy ennél rosszabb lenne.

 

 

A Vad Fruttik kétségtelen előnye, hogy esetükben végre nem érzi az ember, hogy Lovasi András pólójából bújtak volna ki. Hátránya a túlzott eklektika és a kiegyensúlyozatlanság. Ami magyarra lefordítva annyit tesz: egyes számok (Sárga Zsiguli, Nekem senkim sincsen, Üzenet, Kemikáliák stb.) a tízes skálán simán hozzák a tíz pontot, mások a hármast, négyest is alig érik el. Mintha csak azért születtek volna, hogy legyenek. A koncert hevében mindez kevésbé jön ki, de dalok okozta egyenetlenség élőben is érezhető: megakadályozza, hogy a produkciót kerek egésznek érezzük. Pedig de szüksége lenne valami ilyenre a magyar koncertszcénának.

 

 

Nagyon nincs jó kedvem, amikor éjjel egy óra felé hazafelé veszem az irányt. A rock halott. De az is lehet, már én vagyok az belülről – foglalom össze az estét mérsékelt optimizmussal magamban a Király utcában.

 

Aztán azon elmélkedem, hogy el kellene költözni. Győrbe, Budapestre, Londonba, New Yorkba. Esetleg a Holdra. Biztos jó koncertek vannak arrafelé. Otthon még előveszem a görög mitológiákat. Meglehetősen kiforrott a stílusuk. Nehéz velük versenyezni.