Élőhalottak napja

Az élvezetekre, mesterséges zajokra és fényekre épülő fogyasztói társadalmunktól mi sem áll távolabb, mint a halál gondolata. Így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy a halottak napja mindenről szól, csak arról nem, hogy egyszer majd lekapcsolják a fejünkben a lámpát és beteszik az ajtót. Aztán jól ott maradunk a bazi nagy csendben, tévé nélkül. (Az archívumból)

Az élvezetekre, mesterséges zajokra és fényekre épülő fogyasztói társadalmunktól mi sem áll távolabb, mint a halál gondolata. Így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy a halottak napja mindenről szól, csak arról nem, hogy egyszer majd lekapcsolják a fejünkben a lámpát és beteszik az ajtót. Aztán jól ott maradunk a bazi nagy csendben, tévé nélkül. (Az archívumból)

A közelmúltban egy húszéves, nem is túl ostoba fiatalemberrel csapongó beszélgetést folytattam, amely során valahogy előbukott belőle a vallomás, hogy ő bizony el sem tudná képzelni az életét elektronikus biszbaszok nélkül; egyszerűen nem tudna magával mit kezdeni mobiltelefon, számítógép, discman, házimozi stb. nélkül. Egy nap után megölné az unalom, vagy valami hasonló rettenet történne.

Na mármost, ha feltételezzük azt, hogy a halál után a fent említett kütyük nem állnak majd rendelkezésre, joggal vonhatjuk le a következtetést, hogy a srác nehezen barátkozik meg majd az elmúlás gondolatával, egy olyan világ beköszöntével, ahol nem lehet délutánonként megnézni a Tróját rippelt DVD-n.

Jó, persze, egy húszéves csávó ne a halálon agyaljon, inkább zenekart alapítson, lányokat kergessen és gyereket csináljon, bár mostanság mintha ez az utóbbi tevékenység is kezdene kimenni a divatból.

A halállal kapcsolatos struccpolitika nemcsak a húszévesekre jellemző, hanem afféle társadalmi tünet - hogy ezzel a frappáns fordulattal előbukjon belőlünk a rejtett szociológus.

Ha szertenézünk, miket is képzeltek a halálról korábban az emberek, bizony olyan változatos elgondolásokban gyönyörködhetünk, mint a Styx folyó, a Nagy Vadászmező, a Menny és Pokol, a nirvána állapota vagy a reinkarnáció, hogy csak néhány ismertebbet ragadjunk ki a sok ezer ötletből. Még a marxisták is agyaltak a dolgon, azzal biztatva minket, hogy a léleknek befellegzik ugyan, de az anyag körforog szépen, és abból még akármi is lehet.

Kínos a dolog, de úgy tűnik, korunk az első időszak az emberi értelem bimbózása óta, amikor az emberiség, legalábbis a gazdagabb nyugati végeken, nem foglalkozik a halállal. Nem fél tőle, nem vágyódik utána, nem mondja, hogy így lesz, úgy lesz, vagy lesz-e egyáltalán valahogy. Nem mond semmit. Egyszerűen átnéz rajta. Halál az nincs.

Az emberek meghalnak persze, de csak úgy ejtve-felejtve, zárójelben, a két tévéműsor közötti reklámszünetben. Szomorú dolog, oké, de hát ez élet rendje, bólintunk rá közhelyesen, megszokásból, véletlenül sem tűnődve el rajta komolyabban, mintha csak egy remek tevékenység melléktermékéről lenne szó, mondjuk, mint amikor megizzadunk egy jó kis strandröplabda meccs alatt.

Otthon, iskolában, munkahelyen nem beszélünk róla, a médiában is csak a tömeges vagy a híres vég érdekes a nézettség-javítás végett, a tonnaszámra adagolt halál pedig súlytalan a filmeken. Pár évtizede még otthon, szeretteik körében haltak meg az emberek, ma, ha valaki haldoklik környezetünkben, kórházban rejtjük el.

A ma embere a jelenben él, ez számít, ami ezen kívül van, érdektelen. Az adott pillanatban akarjuk jó érezni magunkat, enni, inni, minél többet birtokolni, szórakozni, önmegvalósítani, nem gondolkodni, s ebbe a körbe nehezen – vagy leginkább sehogy sem - fér bele az ostoba halál ideája. E téren az Egyesült Államokban jutottak a legmesszebbre: ott külön iparág épült arra, hogy a halottakat úgy toldozzák-foltozzák össze, fessék ki és öltöztessék fel a temetés előtti napokra, mintha élne.

Jelenleg a halottak napja sem azért fontos, hogy megadjuk a halottainknak és a halálnak, ami jár, hanem mert munkaszüneti nap. Kirobogunk a temetőbe a koszorúkkal és a virágokkal - amelyeket éppolyan érzelemmentesen és racionálisan vettünk meg, mint egy mosóport vagy az új vincsesztert -, zavartan gyújtunk pár szár gyertyát, rosszabb esetben belefutunk valami képmutató koszorúzásba vagy egy kosztolányis temetői műsorba, aztán sietünk haza, hogy elérjük az esti filmet.

Érdemes megnézni a média idei témaajánlatait. Olvashatunk, hallhatunk, láthatunk a temetők állapotáról, a koszorúk áráról, a temetési szokások változásáról, borongást a begyűrűző angolszász halloween-külsőségek miatt, no meg tudományos értekezések tonnáit a halottak napja történetéről.

Csak a lényeget, azt a bizonyos pillanatot, ami nélkül semmi értelme nem lenne az életnek, fiatalságnak és szerelemnek, gyerekeknek, örömnek, fájdalomnak, naplementének, villányi vörösnek, sőt még a rippelt Trója DVD-nek sem, szóval a lényeget, no azt kerülgeti mindenki.

Mintha az öreg kaszást ilyen egyszerű trükkökkel át lehetne dobni a palánkon.


(2004. november)