Méretes öngólnak tűnik a Szombathelyre tervezett sportcsarnok. Egy gazdaságilag szarban levő városnak sok mindenre szüksége lenne, de egy sportcsarnoknak csak a lista végén szabadna helyet kapnia. Ha esetleg gondolkodna itt valaki.
Nem nehéz kitalálni, miről is szól a dal. Nyilván nem arról, hogy a városatyák akkora bazinagy sportrajongók, hogy el sem tudják képzelni az életet a rendszeres testmozgás adta izzadságcseppek nélkül, vagy esetleg a derék állampolgárok hétvégéjét szeretnék megédesíteni izgalmas kosármeccsekkel. Lópikulát. Lelkes szocialista politikusok anno csillogó szemekkel űberelték ígéreteikkel a jobboldalt, oszt most fel kéne mutatni végre valamit, mert eltelt egy év, s nagy nulla valósult meg. Nem mintha másra számítottunk volna, de mégis ciki, ugyebár.
A szombathelyi sportcsarnok nem más, mint egy derekas presztízsberuházás. Ismerős képlet, láttunk már ilyent rogyásig az előző ciklus alatt, épült ebben a kis országban sok minden így, városszéli Nemzeti Színháztól kezdve szétmálló autópályákig. A probléma azonban nemcsak annyi, hogy az új garnitúra lekoppintja a régit, hanem az is, hogy teszi ezt akkor, amikor nincs rá suska. A Fidesz ideje alatt éppen megszaladt az országnak, hirtelen sok pénz lett valahonnan, belefért hát koronaúsztatás, gigatűzijáték, hatmillió millenniumi emlékoszlop. Csak hát időközben elpárolgott a lové, így most szívnak a szocik rendesen. Tegyük hozzá gyorsan: megérdemelten, ők is segítettek eltapsolni.
Persze kellene némi tökösség kiállni a nép elé, s azt mondani: Bocs, drága városlakók, csöppnyit elszámítottuk magunkat, meg tudatosan ferdítettünk is, mindenki jobban jár, ha most elfeledjük ezt a sportcsarnok-témát. Ígéretünket sajna most nem áll módunkban teljesíteni, de még mindig így jobb mindenkinek, mert a város nem gatyásodik le fullra egy olyan intézmény miatt, amelybe a lakosok többsége a büdös életben nem teszi majd be a lábát, s kis pénzünket inkább kevésbé látványos, de értelmesebb dolgokba fektetjük, mint például orvosi rendelők, parkok, virágok, műemlékek, egyéb szép épületek, játszóterek, iskolák, tömegsport és hasonló elcsépelt közhelyek. Aztán majd ha jobban állunk, visszatérünk a témára.
Tetőzi kételyeinket, hogy az egész ügy olyan zavaros, mint Szalacsi Sándor bácsi monológja az ojjektumról. Nekizuhanni egy többmilliárdos beruházásnak úgy, hogy senki nem tudja az olyan apróságokat, hogy ki fogja működtetni, miből, pontosan mennyi hitelt kell felvenni hozzá, beszáll-e a magántőke stb. már az extrém sportok kategóriájába esik, jelentős adrenalin szint-növelő eredménnyel.
Ha ilyen agyatlanul megy tovább minden, nem kétséges, hogy kellő szórakozást nyújt majd sokunknak az építendő sportcsarnok, csak nem biztos, hogy abban az értelemben, ahogy az illetékesek eredetileg képzelték.