Ha az embert születésnapi meglepetésként befizetik egy alpesi raftingra, onnan már nincs visszaút. Egyszer csak azon kapja magát, hogy veszettül lapátolja maga körül a zúgó folyót, miközben félszemmel sakkban tartja a közeledő sziklát. Tapasztalatok, árak, tippek azoknak, akik kacérkodnak a gondolattal. .
Ha az embert születésnapi meglepetésként befizetik egy alpesi raftingra, onnan már nincs visszaút. Egyszer csak azon kapja magát, hogy veszettül lapátolja maga körül a zúgó folyót, miközben félszemmel sakkban tartja a közeledő sziklát. Tapasztalatok, árak, tippek azoknak, akik kacérkodnak a gondolattal.
Ha az embert születésnapi meglepetésként befizetik egy alpesi raftingra, onnan már nincs visszaút. Egyszer csak azon kapja magát, hogy veszettül lapátolja maga körül a zúgó folyót, miközben félszemmel sakkban tartja a közeledő sziklát. Tapasztalatok, árak, tippek azoknak, akik kacérkodnak a gondolattal.
.A tortához dukált„A tortához egy rafting is tartozik” – mondja nőm 44. születésnapomon, amin némileg meghökkenek. Mert persze, tettem korábban célzásokat arra, hogy ezt azért még kipróbálnám, meg amúgy is mágnesként vonz minden, ami vízzel kapcsolatos, de azért a bejelentés után elbizonytalanodom. Merthogy nem sokat tudok én erről. Hogy Szlovénia, meg hogy Soca folyó. Ez utóbbiról még életemben nem hallottam.
Aztán űrlap érkezik, hogy milyen magas vagyok, hány kiló, hányas a lábam, meg hogy reggel vagy délután akarok evezni. Nem nagyon értem az összefüggéseket, de válaszolok.
Bovec és a Soca
A helyszínre egy szombathelyi profi raftingos kísér el, útközben elmond ezt-azt, én meg figyelek is, hogy legalább nagyjából képben legyek.
A helyszín Szombathelytől körülbelül 400 kilométer, az A2-esen Villachnál megyünk át az osztrák-olasz határon, majd néhány alagút után Tarvisiónál letérünk az autópályáról, és kanyargós hegyi utakon először Szlovéniába, majd a Soca folyó völgyébe, végül Bovecbe érünk.
A táj drámaian szép, júniusban a völgyekben már megérkezett a sötétzöld nyár, de a sziklás, kopár hegyek tetején még masszívan ott a fehér tél.
Bovecet úgy tartják számon, mint a térség idegenforgalmi központját, ami igaz is, azonban mindez azt jelenti, hogy a nagyobb falu méretű településen a szokásosnál több a panzió, a fizető vendégszoba és az étterem, de a hegyi sportok kedvelői mások, mint a tengerparti nyaralók, láthatóan megelégszenek jóval kevesebb kényeztetéssel.
Egy éjszaka magánszállás 5000 forint körül mozog éjszakánként. Mi egy családi ház alsó szintjén vagyunk, a kétszemélyes apartman nem mentes a szocreál megoldásoktól, de tiszta, nagyon jól felszerelt és a háziak aranyosak.
A bakancsos túrázók mellett szép számmal vannak bringások is itt, de a hely leginkább a kalandos vízisportok Európa egyik legnépszerűbb paradicsoma. Köszönhetően a kristálytiszta, smaragdzöld színben pompázó Soca folyónak, amely kellően vadul kanyarog a sziklák között, de mégis hajózható, ráadásul nagyon hosszú szakaszokon.
És ha már pénzről van szó: egy-egy evezés ára 10-12 ezer forint körül mozog, ami első hallásra sok, de – amint ez nemsokára kiderül – ha leosztjuk időre, felszerelésre, technikára, és összehasonlítjuk más, hasonló tevékenységgel, már egyáltalán nem mellbevágó. Főleg, ha valakit elkap a láz. Mint mondjuk engem.
Első nap: a rafting
Elég hamar kiderül, hogy rafting esetén két dolog alapvető fontosságú. A cég, akivel bonyolítjuk a kalandot, illetve a túravezető, akire – túlzással persze, de mégiscsak – az életünket bízzuk.
Nekünk mindkét esetben szerencsénk van. Az általunk választott cég (Hungaroraft) minden szempontból korrektnek, rugalmasnak és nagyvonalúnak bizonyul, és ebben a benyomásban megerősítenek olyan tapasztalt raftingosok is, akik korábban másik cégekkel már próbálkoztak. A cégnek irodája van a falu központjában, reggel ott gyülekezünk, megkapjuk a neoprén ruhákat, és utánfutós autóval lemegyünk a folyó egyik szakaszára, amely néhány kilométerre van a településtől.
Az előkészületek váratlanul aprólékosak. Pumpálás, beöltözés, felszelések ellenőrzése, és egy 15-20 perces oktatás, hogy mit és hogyan kell csinálni, amikor a csónakban vagyunk, és mit, ha kipotyogunk onnan. Első nap a nagycsónaké, ebben 6-8 ember fér el, és ez maga a raft. A táv kb. 10 kilométer, ezt szűk másfél óra alatt teszi meg a kis csapatunk. A sok eső miatt a folyó éppen rendkívül gyors, viszont a leereszkedést többször tarkítják megállók: ilyenkor a két kísérő elmagyarázza nekünk – és főként a velünk együtt ereszkedő kétszemélyes csónakban ülőknek -, hogy mi vár ránk a következő szakaszokon. Egy-egy rövid fürdőre is van lehetőség: a víz 6-8 fokos, de a neoprén ruhában kiizzadva kimondottan jólesik a hűvös. A társaságban láthatóan amúgy is mindenki megszállottja ennek az elemnek.
A 10 kilométer első szakasza viszonylag sima, pont alkalmas a ráhangolódásra, a második rész zűrösebb, sziklákkal, zuhogókkal, ezzel-azzal. Kis csoportunk hozzáállását jól jelzi, hogy minél nagyobb a kihívás, annál jobban csillog a szeme lapátolás közben. Merthogy azért lapátolni kell, hogy megfelelően működjön a dolog.
Bár kívülről olykor érdekes látványt nyújthat a hullámok, habok és a sziklák között hánykolódó gumicsónak, bárki, akinek nincs zsigeri ellenállása az efféle víziközlekedés iránt, le tud ereszkedni a raftban. Ha észnél vagyunk, és csináljuk azt, amit a hátulról kormányzó túravezető mond, nagy baj nem lehet.
A folyón feltünedeznek újszerű raftok, melyeket hátulról nem evezővel, hanem kormánylapáttal irányítanak. Ezek láthatóan nagyobb kényelmet nyújtanak a benne ülőknek, megkímélve őket a nagyobb munkától, ugyanakkor a túravezetőnknek éppen ezért nincs nagy véleménye róluk. „Olyan, mint a metró, beszállnak a Déli pályaudvarnál és kiszállnak a Kossuth téren” – mondja, és majdnem igaza is van.
Az első naphoz még tartozik egy közös éttermi vacsora, a téma adott, és a társaság is, és hirtelen megvilágosodik a mélyebb értelme az „egy csónakban evezünk” népi bölcsességnek.
Második nap: a kenu, avagy a víz az úr
A második nap már több izgalomban bővelkedik. Négyünkre két túravezető jut, amikor a folyó egy felsőbb szakaszán a három kétszemélyes csónakot lecígeljük a sziklákon, majd – nagyjából egy órás előkészítés után – vízre bocsátjuk őket. Előtte a szlovén túravezető még bemutat egy sziklaugrást, úgy tíz méter magasból. Ekkor még nem sejtem, hogy ezt a mutatványt redukált formában majd mi is lekövetjük.
A kishajók jóval instabilabbak, mint a nagyok, de mivel mögöttem egy túravezető ül, nagy aggodalomra nincs ok. A borulás esélye kicsi, és ha borulunk, közel a segítség.
A mi csónakunk persze nem borul, de a két és félórás, főként térdelő pozícióban eltöltött utazás azért bővelkedik izgalmakban. Mondjuk olyasmikkel, hogy tanúi vagyunk, amikor egy magyar turistacsoport három raftja borul fel egymás után, a riadt szemű, egymás után vízbe potyogó utasokat nem győzik lejjebb kipiszkálni a sebes folyású vízből. Azt még látjuk, de nem értjük, hogy hiába kiabál velük a szikla előtt a túravezető, a csoportok nem csinálnak semmit, a csapatok megdermedve ülnek a raftban, megadóan várják sorsukat.
A mi sorsunk sem egyszerű. A mi csónakunk kisebb léket kap, pumpálás, térdlekoccolás, a nehezebb szakaszok előtt neoprén ruhában séták a part menti sziklákon. Egy veszélyesebb résznél előremegyünk, hogy aztán a folyóba vetődjünk az utánunk eresztett kenuért a partról, egy kanyont megkerülünk a parton, ott sétálunk az erdőben, fejünkön a csónak, a szemben jövő túrázók és bringázók élénk érdeklődéssel kísérik a tevékenységet. A folyóba való visszatérés sem teljesen szokványos. A kenut előre dobjuk, aztán utána ugrunk a sziklafalról. Lehet aztán kepesztetni vissza a vízből a csónakokba.
És nyilván fog is, ha bármilyen lehetőség kínálkozik.
Képek Bovecről és környékéről