Szerkesztőségi körkérdés: Melyik a kedvenc magyar vízpartotok?

 

Duna, Tisza, Dráva, Száva….No, ennyi azért nincs, de kedvenc vízpartom több is van.

 

Az első a Duna. Partján nőttem fel. Ercsiben gyerekeskedtem, fiatal felnőtt korom nyarait, teleit, hétvégéit nagyszüleimnél töltöttem. Egyetlen délután nem volt, akár esett, akár fújt, hogy ne mentem volna le a Duna-partra, ne ücsörögtem volna, ha nem is a rakodópart alsó kövén, de a hajdani kofajárat pányvázására szolgáló cölöpön, és ne néztem volna a Dunát, egyedül, sokáig, amíg a barátaim meg nem érkeztek. Olyan mániás voltam, hogyha csak a Dunától nem messze lévő patikába szalajtott le öreganyám (másfél kilométer, persze biciklivel), egy pár percre akkor is odamentem a partra, pedig tudtam, este mindenképp jövök. A Duna nagy volt, de nem zavaros, csak egyszerűen Duna-színű, és dinnyehéj sem úszott rajta, csak uszályok, néha hajó. Egy-egy időnként ki is kötött. Volt, hogy fürödtem is Dunában, óvatosan, mert féltem is hatalmas folyótól, amely bizony nem egy ismerőst elnyelt. Aztán meg kapargattam lábujjaim közül a kátrányt. De ez nem számított, csak a Duna számított, amelynek mélyét nem ismertem, de felszíne sem fecsegett, inkább hallgatott. És én is hallgattam.

 

 

Fiatalasszony koromban a Tisza volt nagy élmény, az élő, meg a morotva (holtág, víztározó) Tiszanagyfalunál (a fotón). A víz is, és az ártéri növényzet is, amely teljesen más volt, mint a Duna kikövezett partja Ercsinél. Buja, gazdag, éjjel-nappal madárdalos, szürkület után kuttyogatós és eszméletlenül szúnyogos. És persze halas, az élelem-zsákmányolás ősi ösztönének horgászbottal a kézben szemérmetlenül átengedheti magát az ember. Ott alkottam fogalmat arról is, milyen lehet az, amikor ég a napmelegtől a kopár szik sarja, holott nem a sarj égett, hanem a learatott gabonatábla szikrázott, remegett az augusztusi forróságban. És itt volt dinnye, de nem héj, hanem szag, az érett szilva cefreillatával elegyedve. Főztünk is szilvalekvárt az egy nénjénél. Amikor Tokajnál átléptem a Tiszát, egy másik világba érkeztem, más kultúra, nyelv, szokások, ételek, mint amihez én a Dunántúlon szoktam. Nagy ez az ország, csak ilyenkor derül ki, hogy mekkora nagy.

 

Aztán Duna egy másik parton, Orsovánál, miután végig buszoztunk a torokszorítóan szegény Cserna-völgyön, és rájöttem, hogy Európa mekkora, és mi minden van benne ahhoz képest, amit jobb napjainkon feltételezünk róla. És egyszer csak megláttam a szélesen elterülő, felduzzasztott, lassú - de akkor is – Dunát, a buszban megszólalt a Kék Duna keringő. Behajóztunk.

 

Aztán pár nappal később nekivágtunk a Bihar-hegységben a Szegyesd-szurdoknak, többet gyalogolva a sodró, tiszta patakban, mint a partján. Katartikus élmény volt, de hogy miért, azt csak később, már Nagyváradot elhagyva sikerült megértenem egy Kányádi-versből:

 

 

 

 

Balaton, ez egyértelmű. Lehetőség szerint az északi part, a déliben leginkább az a jó, hogy onnan látszik az északi, sőt, át is lehet hajózni.

 

 

Hajózni, azt kell mindenképpen. Meg lángost enni, meg felmenni a Badacsonyra. Meg persze a vízben lenni, nem is hogy fürödni vagy úszni, egyszerűen csak lenni benne, ha hideg, ha meleg, tapicskolni a szürke iszapon, felkavarni, bámulni, lebegni, hanyatt dőlni. Kecskekörmöket keresni, meg a visszhangot Tihanyban, rántott húst enni és nutellás palacsintát, stégekre bemászkálni a nádasban, fele holminkat elhagyni a nádasban. Megvárni a reggeli első vonatot Füredről vissza (Füredre valamiért mindig csak átmegy az ember), venni valami kacatot a bódésoron.

 

A levegőben Balaton-szag (na jó, lehet illat is) hekkel, vattacukorral, gumimatraccal – ezekből lehetne máshol is ugyanilyen koktél, de még sincs.

 

 

Ha rajtam állna, hogy a mérsékelt égöv az új időjárásreform értelmében melyik évszaktól tekintsen el, akkor már az idei nyár is elmaradt volna. Van ugye a téli mindigható élmény, hogy köztereken szkafanderben közlekedek, de az orkán erejű szél a rést a pajzson úgyis megtalálja. Ezt fokozni csak azzal lehet, ha betérve valahova, leveszem magamról az űrhajósruhát, izzadok, mint a ló, és szívesen befeküdnék egy oxigénsátorba. Jackóé pont jó lesz, neki már úgysem kell. Ennél a témában csak egy utálatosabb kültényező létezik. Az, amikor hónapokon át reggel 6 és este 10 között elviselhetetlen a klíma. Vagyis nyáridőn legyünk a 10 millió éjszakázó bárpultos országa? Ilyenkor ezeregyedszerre is köszönöm, hogy nem szorulok rá a melltartó alakjavító hatására.

 

A nyári vízpart valami olyasmi, ahol direkt akarom a rosszat. Tó, tenger vagy óceán, mindegy, úszni nem tudok. Mikor Görögországban 14 évesen bekeveredtem az első bójáig, ott alábuktam és azt láttam a vízszint alatt, amit a kedvenc horrorfilmjeimben oly szívesen, de személyesen aligha. A szétrohadt láncon mindenféle csápos izék parazitáskodtak, a lefelé húzó mázsás erőre meg már gondolni sem mertem.

 

Izzadni tehát nem szeretek, úszni nem tudok, de soroljuk csak tovább. A nagyvizes jelenlét azt jelenti, hogy mutogatom a monitorfényen hizlalt derékelvetemedéseimet, a szexuális bármi bennem ilyenkor fagypont alá süllyed, érvényes kulturális élmény meg aligha érhet. Irigylem is Szentkuthy Miklóst, aki Az eltűnt időt nyomában első köteteit olvasta valamelyik nyugati tengerparton vagy nyolcvan éve, majd amikor visszavitte a magyar országos könyvtárba a tárgyi bizonyítékot, akkor homok folyt ki a lapok közül.

 

 

A feltett kérdésre válaszolva: nekem a körmendi Mizujs fürdő az ideális helyszín. (Épp az előbb érkezett meg a sokmillió líra értékű euró a bakszámlámra. Érzem, ütős finise lesz ennek a nyárnak!) Nem kell hozzá tízezrekért messze utazni, lakni, enni, inni, belépőket fizetni, tízezrekért megrohadni a melegben és újabb tízezrekért kerülgetni a rólam hasonló kedveseket gondoló embereket. A Mizujsban amúgy az uszoda fölé fészket rakó fecskéket nem szeretik, a snack bar a komplexum bejáratánál van, az éttermi fehér abrosz mellé a medencepartról szakadtakat – érthető módon – nem engedik be, lángosozásra meg délután fél egy előtt nincs lehetőség. Eszed, barátom, amit hoztál. Különben kellemes környezet, és az sem egy utolsó szempont, hogy nem ezer kilométerekre innen kell rádöbbenned, hogy a nagy herótod levésben inkább húznád az igát a légkondicionált melóhelyen.

 

Nyár és Norvégia? Nem rossz ötlet. Ha már az új jégkorszakra az előrejelzések szerint beláthatatlanul sok emberöltőt kéne várni.

 

 

Meg kell erőltetnem a fantáziámat ahhoz, hogy olyan vízpartot képzeljem magam elé, ami valami miatt kizárható a kedvencek sorából, így aztán nem is olyan egyszerű kiemelni neveket és helyeket.

 

Legyen akkor mondjuk egy olyan játék, ami nem is annyira játék, hogy egy hosszúra nap, hét, hó és év után lehunyom szemem, és elképzelem, hogy akkor egy hétre melyik vízpartra telepednék le, csak úgy, szigorúan magam mögött hagyva mindent, aminek köze van az információs zivatarhoz, billentyűkhöz, nyomógombokhoz, zsinórokhoz, vibráláshoz és bármi ilyenhez.

 

Szóval ha becsukom a szemem, és becsukva nyitom ki, akkor nagyjából két helyet látok.

 

Az egyik egy nagy, Balaton nevezetű tó a Dunántúl közepén, azon belül majdnem mindegy, hogy észak vagy dél, tél vagy nyár. Csak csobbanjon a hullám, susogjon a nádas. Szelíden, csendesen, kicsit gúnyosan.

A másik helyszín, Baja (a fotón), magam számára is kicsit váratlanul tolakodik a képbe. Nem is nagyon ismerem, nem is sokat jártam arra, de van valami, ami vonz, hogy most éppen de jó lenne ott ücsörögni, ahol a nagy Duna és a Sugovica összeér. Derűs hely, komoly víztömeggel, egy kis sarokban, távol a tömegturizmustól, ahol úgy van nagyon is belföldön az ember, hogy szinte már alig. Fák hajolnak a folyók fölé, hídon megyek a szigetre, sodorja az ár a csónakot és a vízbe hajított virágot.

 

Legalábbis ezt képzelem, ha lehunyom a szemem. Játékból, ami nem is annyira játék.