A Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ Bölcsészettudományi Karának Romanisztika tanszékének tanárával róla, Olaszországról, Magyarországról és a kultúrák találkozásáról beszélgettünk.
Olaszként hogyan került Magyarországra, Szombathelyre?
Az 1980-as évek második felében jártam a nápolyi egyetemre, idegen nyelv- irodalom szakra, ahol a román és a magyar volt a fő szakirányom. 1988-89-ben ösztöndíjas voltam a debreceni nyári egyetemen, aztán az 1990-91 tanévben Budapesten tanultam, szintén ösztöndíjjal. Az utána lévő évben kezdtem el katonáskodni, majd ezen a nyáron már körülnéztem munka téren is. Ekkor már itt, Szombathelyen dolgozott Angelo (Angelo Pagano, főiskolai docens a SEK-en - a szerk.) és felszabadult egy lektori állás. Akkor még Hoffman Béla volt a tanszéki koordinátor. Majd kaptam egy éves szerződést és itt maradtam. Ez a rendszerváltást követő időszak volt. Akkoriban nagyon pezsgett az ország, minden új volt, élveztem. Egyik napról a másikra dőltek meg rendszerek, születtek új lapok, mentek tönkre szokások, újak kaptak lehetőséget. Nagyon motiváló volt.
Miért pont a magyar és a román nyelv érdekelte?
Hogyan, miért éppen főiskolai tanár lett?
Magyar-román szakosként kerültem ide, nem is próbálkoztam olaszt tanítani az olaszországi iskolákban. Szinte lehetetlen hozzájutni ilyen álláshoz otthon, erős protekció nélkül. Az egyetemi státuszokba pedig 40-50 évesen kezd el dolgozni az ember. Magyarországon jó lehetőség volt arra, hogy korábban elkezdhessek egyetemen oktatni. Természetesen nem volt versenyképes a fizetés, de rosszat nem tudok róla mondani, vagy talán ez sose érdekelt igazán. Az ELTÉ-n végeztem a doktori iskolámat, olasz irodalomtörténetből írtam a disszertációmat, romanisztikából szereztem végzettséget. Talán azt kellene mondanom, hogy nehéz volt, mert nem volt mögöttem a családom, messze éltek, de minden (dél)olasz családban evidens az emigráció, kevesen maradtak otthon az évszázadok során. Mind a két nagyapám és édesapám is dolgozott, élt külföldön.
Milyen a kapcsolata most szombathelyiként Olaszországgal?
Minden évben többször lépek Tarvisión túl, többek között a közeli Udinébe (kb. 420 kilométer Szombathelyről – a szerk), hiszen jó a kapcsolat a két egyetem között. Sok egyetemista ösztöndíjjal tud külföldön tanulni, tapasztalatot szeretni. Érdekes, mert ha Budapestre vagy Debrecenbe kerültem volna, máshogy alakult volna a kapcsolatrendszerem is. Itt a határ mellett sok osztrák, horvát, szlovén egyetemmel is jó kapcsolatot ápolunk, az olasz régiót tekintve inkább az északiabb városokkal kerültem közelebbi viszonyba, én, aki a Jón tenger közelében születtem. Mára rengeteg ismerőst, barátot köszönhetek Magyarországnak és Szombathelynek.
Mekkora a tanár presztízse?
Ez egy nagyon érdekes kérdés. Jól tudjuk, hogy abszolút mértékben a tanároknak nagy presztízse van például Finnországban, Dél-Koreában, Szingapúrban; itthon – sajnos - kevésbé. A feleségem finn, így személyesen is tudom, milyen az oktatási rendszer északon. Sajnos, Olaszországban is folyamatosan csökken a tanárok presztízse: pedig régen nálunk az ember vagy pap, vagy tanár akart lenni, mivel ezek „színpadi”, karizmatikus foglalkozások voltak. Azóta vagy nehéz tanári állást szerezni, vagy olyan intézetekbe kerül az ember, ahol naponta harcolnia kell a diákokkal.
Több nyelven beszél, tanárként el tudná képzelni magát egy másik országban?
Ha lenne egy szakmailag vonzó lehetőség, akkor simán. De nem azért döntenék így, mert elegem van, szó sincs róla, ez a húsz év nagyon motivált engem, rengeteg kapcsolatot építettem ki. Az évek során mentem is külföldre, sok helyen oktattam, persze nem teljes szemesztereket, csupán néhány előadás vagy egy kisebb kurzus erejéig. Magyarországon rengeteget tanítottam, és tanítok, más országokban viszont egészen más a ritmus. És biztos vagyok benne, hogy sok (kiváló) hazai kollégám helytállna külföldön. Éppen most értem haza a tamperei egyetemről, ahol magyar hetet tartottak. Magyar kulturális témákról volt szó, finn és magyar oktatók előadásai egy teljes kurzust képeztek három tamperei felsőoktatási intézet hallgatóinak.
Melyik az otthona?
Az én kulturális iskolám Dél- Olaszországban volt és van, a kicsi, de egyedülálló szülővárosomban és Nápolyban, de annak örülök, hogy úgy tudtam magamnak környezetet teremteni Magyarországon, hogy nyugodtan vissza tudok menni turistaként. Tájékoztatás szempontjából szerencsére az internetnek köszönhetően olasz újságokat olvasok, és nagyon fontos, hogy gyakran járok olasz egyetemekre is tanítani.
Milyen „olasz magyarnak” lenni külföldön?
Érdekes, hogy például Márai Sándornak nagyobb sikere van Olaszországban, mint itt. Külföldön sokszor azonosítanak egy országot egy íróval, de nem csak Márai egyenlő Magyarországgal: például Németországban Rubin Szilárd Csirkejátéka volt pár éve az Év Könyve. Ezt vajon hányan olvasták Magyarországon? De itt megemlíthetném a Nobel-díjas Kertész Imrét is, kinek két regényét is lefordítottam olaszra, és kinek az irodalmi Nobel-díja miatt biztos, hogy több magyar író került a nemzetközi figyelem középpontjába. Magyarország számára mindenképpen fontos, hogy léteznek ilyen kimagasló tekintélyű írók, tudósok, mert így ismertebbé válik maga az ország. Annak ellenére persze, hogy sok külföldi turista több napot tölt itt, de sajnos nincsenek tisztában azzal, hogy Budapesten, vagy legjobb esetben Szentendrén kívül is van Magyarország. Pedig annyi gyönyörű hely van ebben az országban.
Mennyire tud azonosulni a magyar mentalitással?
Nehezen tudok teljesen. Balázs Géza nyelvész, kiváló kollégánk (ELTÉ-n magyar tanszékvezető- szerk.), aki már nem tanít a szombathelyi egyetemen párszor beszélgetett velem a hungaro-pesszimizmusról. Én is azon a véleményen vagyok, hogy Magyarországon létezik ez a pesszimista, borúlátó hozzáállás, ilyen az átlag mentalitás. Ugyanakkor nagyon nehezen tudom elfogadni. Amikor idekerültem láttam, hogy lehet tevékenykedni, ha van lehetőség tenni. Másik oldalon pedig van nemzeti hasonlóság is: a magyarok is, mint mi, olaszok, szeretnek diplomatikusan eljárni, azaz szépen hazudunk, ha menteni kell helyzeteket. Sajnos gyakran ezzel csak halasztani tudjunk azt a pillanatot, amikor már az igazságot kell mondani.
Mit gondol, mi még a közös nyelv, miben hasonlít még a két kultúra?
Ugyanúgy benne van a magyarokban és az olaszokban, a közös beszélgetésekre, vacsorákra, borozásokra való hajlam. Úgy vettem észre, szeretnek nagy társaságokban együtt lenni. Az ész meg a kéz története is hasonló, nagyon tevékeny és dolgozó népnek tartom a magyart. Tudom, hogy a mostani világ nem tudja értékelni azt a felbecsülhetetlen kézművesipari-kézséget, ami a magyarokkal született, sajnos a nagy multik kiirtották az egyediséget, és port hintenek az emberek szemébe.
Mi hiányzik Olaszországból?
Furcsa, de éppen a tenger, bár sose éltem mellette. A nápolyi tengerszakasz nem nevezhető éppenséggel standparadicsomnak. A feleségem révén gyakran van a család Finnországban. Ott is van tenger, mégsem tengerparti városban élünk. A magyar klímával nincs baj, szeretem ezt az alpokaljai változatot. Ami nagyon hiányzik gasztronómiailag: a vidékem zöldségei, gyümölcsei, a spontán „füvek”, mint a ruccola vagy a cikória. Ha kimegyek Olaszországba, akkor az első, hogy bevásárolok és vegetáriánussá válok. De panaszkodni mégsem tudok, sok mindennel – ilyen a például a magyar bor, a húsok vagy néhány más termékek - teljesen meg vagyok elégedve.
Korábbi Alon-portrék:
ALON-Portré: Locsmándi Miklós - Fizikus az Operaházban, aki valójában informatikus
ALON-portré: Ekler Dezső – Építész az élvonalból
ALON-Portré: Novák Edina, műsorvezető, kommunikációs szakember
ALON-portré: Vértesi Péter, az örökifjú festő mindenkit szívesen lát műtermében
ALON-porté: Farkas Mihály, üzletember
Alon-portré: Németh Bernadett, Pilates-torna oktató
ALON-portré - Kiricsi György, bankigazgató
ALON-portré: Krizmanics Ferenc, tűzoltóparancsnok
Alon-portré: Dröszler László, fodrász
ALON-portré: Antal József, informatikus
ALON-portré: Módos Tibor, a Kanizsai Dorottya Gimnázium igazgatója