A legtöbb ember viszonylag ritkán jár börtönben, különösen önként. Így aztán nem csoda, hogyha a régi Vas vármegyei börtön évente egyszer megnyitja kapuit, az érdekes.
Főleg akkor, ha e legtöbb ember azt sem tudja, hogy hol is van az. Önöknek helybe hozzuk az élményt.
A szombathelyi börtön és dologház – amely ma a Vas Megyei Levéltárnak raktárának ad helyt – a maga korában modernnek számított a hasonló intézmények között – tudtuk meg Mayer Lászlótól a levéltár munkatársától, aki kalauzunk volt a réges-régi börtönben.
1831-ben született meg a gondolat, hogy Vas vármegyében a föld alatti tömlöc helyett egy új börtönt hozzanak létre: a reformkor sodrában egy reformbörtönt. Ennek filozófiája angol és amerikai mintára az volt, hogy nem elegendő a társadalomból hosszabb-rövidebb időre kivonni a bűnelkövetőket, ráadásul a rabság kínjait még csúzzal, köszvénnyel is tetézni (az esetlegesen kiszabott botozás mellett), hanem a büntetés letöltése után a delikvenst a társadalom ép és hasznos tagjaként lenne kívánatos visszabocsátani a szabad életbe.
A megvalósítás érdekében gyűjtés indult, a tömlöcépítéshez hozzájárultak a vármegye potentátjai, például a Batthyányak, Erdődy Sándor és más birtokosok, a győri és a szombathelyi püspökök, de még jótékony célú színielőadás is tartatott, amelynek eredményeképpen közel 2000 pengőforinttal tudtak hozzájárulni az egyébként összesen 22000 pengőforintos „beruházáshoz.”
1835 tavaszán kezdődött az építkezés Hegedűs Sándor tervei szerint, és 1836-ban fejeződött be. A rabélet 1838-ban indult. Az épület alagsorában összesen 40 zárka épült, amelyek a téglalap alaprajzú épület falai mellett U alakban futó folyosóról nyíltak, egymás mellett tíz-tíz. A folyosó az utcára (udvarra) néző ablakokon keresztül kapott természetes megvilágítást, a cellák a folyosóról kaptak némi fényt és levegőt a vasalt, keményfa ajtók fölé vágott rácsos nyíláson keresztül. A „lépcsőháztól” jobbra az első helyiségben volt a központi fűtőberendezés, egy Meisner típusú kályha, ami akkor modernnek számított. A cellákban még látható az a nyílás, amelyen keresztül a meleg levegő a helyiségekbe áramlott.
A 4,5 láb széles, 10 láb hosszú (körülbelül 1,30 méterszer 2,7 méteres) zárkák berendezését egy keskeny priccs és egy kübli jelentette. (Napközben a fogvatartottak a műhelyekben és udvaron dolgoztak, ott is volt illemhely.) A zárkákban egy-egy elítélt raboskodott. Akkoriban úgy gondolkodtak, hogy egy tyúklopásért bekerült személynek kár lenne a dörzsöltebb bűnözőktől kitanulnia a „mesterség” válogatott fogásait. (Az „előzetesbe” helyezett rabokat, és a nőket rabtartásra kialakított nagyobb helyiségekben helyezték el a felsőbb szinteken.) Az első emeleten – az elkülönített női részleg mellett – kapott helyet a börtönigazgató lakása, illetve három munkaszoba.
A földszinten volt a dologház, ami nagyon lényeges szerepet töltött be az új börtönben. A Vas Megyei Levéltárban fellelhető dokumentáció szerint 1841-ben 120-130 fogvatartottból 90 ember dolgozott a posztó- és pokrócgyártó, deszkavágó és fafaragó műhelyekben. Mindez abból a kötetből tudható, amelyben a börtön vezetősége számolt be az adakozó közönségnek, mennyire sikerült az intézmény létrehozásával kitűzött célnak megfelelni. Az adományozók és az akkor közvélemény meg lehetett elégedve a statisztikával, és a vezetőség munkájával. Utóbbiban Vas vármegye-szerte ismert tekintélyes személyeket találunk: a börtön főigazgatója Ernuszt József táblabíró volt, az aligazgató (a börtön tervezője) Hegedűs Sándor, a pénztárnok Bárdossy László.
A műhelyekben készült munkákról – elsősorban faragásokról – megemlékezett Szelestey László a Vas megye népművészete című könyvben is, az Életünk című folyóirat pedig egy egész számot szentelt a betyár témának – tudtuk meg Mayer Lászlótól.
A vármegyei börtönnek két ismertebb lakója volt, bár az egyik, Sobri Pap Jóska, nem ebben az új épületben lakott, hanem még ennek (jog)elődjében. Két évig élvezte a vármegye vendégszeretetét, amelyet disznólopással érdemelt ki. Délceg alakjával, két szép szemével pedig a porkoláb hitvesének kitüntető figyelmét vonta magára – a fáma szerint. A másik Savanyó Jóska, az utolsó magyar betyár (és többszörös gyilkos) volt, nevét megtalálhatjuk a börtön törzskönyvében. Őt Szombathelyen ítélték életfogytiglanra, ezt viszont már nem a vasi, hanem az illavai és a váci börtönben töltötte, mígnem a váci püspök közbenjárására kegyelmet kapott.
A vármegyei börtönt öt évtizedig használták, amíg a (mostani Szily János utcában) meg nem épült – a mára már szintén bezárt – újabb. Később a Vas Megyei Levéltár használatába került a ház, a hajdani cellákban iratokat őriztek. Az új levéltár építésekor ezt a régi műemlék épületet is felújították, bár az alagsori folyosókra és a zárkákra nem került vissza a vakolat a falak vizesedése miatt.
Évente egyszer – a nagy érdeklődésre való tekintettel most már talán hagyományosan - a Vas Megyei Levéltár a Múzeumok éjszakáján megnyitja a régi börtön kapuját. Nem csak a fogvatartás hajdani körülményeiről kaphat képet a látogató, hanem egy-két segédeszköz (deres, kaloda) látható itt, sőt, a jánosházi múzeumból még egy bitó (másolat) is került az egyik cellába. Néhány régi okiratot, és újságcikket is őriznek a tárlókban börtön alaprajza mellett.
Az idén az egyik látogató megkérdezte, hogy miért nem látogatható az épület többször. A magyarázat egyszerű: egy múzeum jellegű kiállítóhely működtetése meglehetősen távol esik a levéltár profiljától. Így is örvendetes, hogy a levéltár nem csak a régi börtön írásos emlékeit őrzi, gondozza és kutatja, hanem a rabtartás Vas megyei tárgyi emlékeinek is szentel nem is kevés figyelmet.
Korábban: